Rapid törióra: Hogyan lendült fel a tengerparti nyaralás a 19. században, és hogyan vált a meztelenség természetessé?

2019-01-22 20:45

Életkortól, nemtől, társadalmi státusztól függetlenül a legnagyobb természetességgel mászkálunk a parton szinte egy szál semmiben – nem furcsa, hogy mennyire nem furcsa? A tengerparti vakáció nem mindig volt része a szabadidős kultúrának. Hogyan is kezdődött ez az egész? Menjünk vissza az 1800-as évek Nyugat-Európájába!

 

 

Megjelenik az arisztokrácia

Már korábban érintettem a témát, miszerint a tenger mindaddig félelmetes volt a köztudatban, amíg a tudósok a felvilágosodás korszakában el nem kezdtek egy újfajta kíváncsisággal vizsgálódni. Ebből lassan, fokozatosan alakult ki az a hozzáállás, mely szerint a tenger a természet egy vonzó eleme.

Mivel először az értelmiségiek kezdtek el másképp közelíteni a tengerhez, a tengerparti kirándulás is elősorban az ő köreikben hódított. Itt még nem fürdőzésre kell gondolni, hanem pusztán arra, hogy sétálgattak a parton, gyönyörködtek a látványban, részt vettek a parti város kulturális programjaiban. Ezzel együtt a part kiépítettségében is változások következtek be; mólók, parti sétányok, szállások épültek közel a vízhez.

 

Megjelenik a középosztály

A tengerparti vakáció felkapottsága viszont mindaddig váratott magára, amíg a tömegek, vagyis a középosztály fel nem fedezte magának. Ehhez több minden is hozzájárult; önmagában az a tény, hogy a tengert már nem tekintették félelmetesnek, nem volt elég. Kellett a reklám, ami akkoriban nem más volt, mint a hír, hogy a királyi család is ott nyaral (elsősorban Angliában, de más monarchikus országokban is, például Hollandiában). Ez volt a mézesmadzag – a középosztály is szerette volna ugyanazt megtapasztalni, amit a király, mert bizonyos szempontból akkor ők is feljebbvalónak érezhették magukat. Hiába, a celebek már akkor is nagy hatással bírtak a tömegekre…

Amellett persze, hogy a tenger a köztudatban már egy vonzó célpontnak számított, olyan praktikusságok is kellettek, mint a helyszín könnyű megközelíthetősége. Ebben hatalmas szerepet játszott a 19. században az ipari forradalom, azon belül is a gőzmozdony, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az utazás megoldhatóvá váljon.

Aztán ahogy megjelent a középosztály is a parton, úgy kezdtek az ellentétek kiéleződni.

 

Nem egyik pillanatról a másikra alakult ki a fürdőkultúra

 

 

Megjelennek a konfliktusok

Az arisztokrácia számára a presztízs megőrzése volt a legfontosabb, ezért muszáj volt valamelyest elszeparálniuk magukat az alacsonyabb osztályoktól, akiket csak úgy hívtak: „the great unwashed”. A fő problémájuk az volt, hogy az ő szemükben a közép-és munkásosztály fegyelmezetlenül és zajosan vakációzott. Míg az arisztokrácia a csendesebb, kifinomultabb pihenést részesítette előnyben, addig a középosztály nem riadt vissza a szemérmetlen szórakozástól. Például miattuk épült egyre több vidámpark és ajándékbolt a parton, ami a felsőbb rétegek nagy bosszúságára tovább vonzotta a hangoskodó, féktelen közép-és munkásosztályt.

A társadalmi rétegek mellett a nemek közt is felszínre bukkantak az ellentétek. Képzeljük el a Viktoriánus korszakot –a történelem legszemérmesebb korszakát– amiben mindig mindenki tetől-talpig fel volt öltözve, és egy kacér mosoly már illetlen flörtölésnek számított. Ilyen körülmények között persze, hogy nem volt egyszerű megőrizni a (jómódú) nők hírnevét. A meztelenség mellett azonban más gondok is adódtak a férfiak és nők keveredéséből. Például gyakori jelenségnek számított, hogy a férfitársaság nélkül mászkáló nők illetlen, szexuális kommentek áldozatává váltak. Ebből is látszik, hogy a catcalling nem újkeletű jelenség…

 

A megoldás(ra tett kísérletek)

A tehetősebbek abban látták a legfőbb megoldást, ha fizikailag elkülönítik magukat az alsóbb osztályok képviselőitől. Az olyan egyértelmű határjelölők mellett, mint a kerítés, többféle módon is igyekeztek elszeparálni magukat: míg a középosztály rávetette magát a parton lévő vurstlira, addig az értelmiségiek inkább a városi színházat részesítették előnyben. A fizikai tér mellett az idő is szerepet játszott az osztályok elkülönülésében; meg volt a szokása annak, hogy például ki mikor használja a tengerparti mólót a sétálgatásra (a hét mely napján és milyen napszakban), hogy a lehető legkevesebbet kelljen érintkezniük a különböző társadalmi rétegeknek.

Mivel a helyi önkormányzat vezetőinek hatalmában állt különféle intézkedéseket és korlátozásokat bevezetni, így ők is nagy szerepet játszottak abban, hogy a középosztály kiszorult egy-egy területről. Például egy belépődíj megemelése máris elérte, hogy a kevésbé tehetősek száma megcsappanjon, de egy olyan egyszerű intézkedés, mint az éttermi dohányzás betiltása is jelentősen kiszorította a tömegek egy részét – főleg a férfiakat,  hiszen a dohányzási terület kimondatlanul is a férfiak zónája volt, ahová a nők nemigen mentek.

Az efféle intézkedések tehát nemcsak az osztályokat, hanem a nemeket is sikeresen elválasztották egymástól. Ami a meztelenséget illeti, helyszíntől és kultúrától függően különböző módon próbálták megoldani a helyzetet. Németországban például konkrétan kijelölték, hol fürdőzhetnek a férfiak, és hol a nők, hogy még véletlenül se keresztezzék egymás útját. Angliában és Franciaországban ezzel szemben nagy divatja volt az úgynevezett „bathing machine”-nek, ami egy fából készült herkentyű volt, afféle mini ház és doboz keveréke, ami takarást nyújtott a gazdájának mindaddig, amíg ő a vízben fürdött. Ez megvédte az arisztokraták –elsősorban a nők– testét az alsóbb osztályok kaján tekintetétől.

 

Bathing machine

fotó: pixabay

 

Átmenet

Ezek az intézkedések persze nem mindig bizonyultak hatékonynak, így az arisztokrácia sokszor egyszerűen jobbnak látta, ha odébbáll. Így nem kellett elviselniük a középosztály zavaró ricsajozását, és nem kellett azzal a derogáló ténnyel sem szembesülniük, hogy az alsóbb osztályokkal kell osztozniuk egy területen. A gőzhajónak hála egészen messzi és egzotikus helyekre is elutazhattak, míg a „helyi” tengerpart megmaradt a tömegeknek. Ők a vasúthálózat kiterjedésével egyre könnyebben és egyre többet utazhattak az országon belül, így egyre több rövid, egynapos kiruccanást is megengedhettek maguknak.

Az idő múlásával tehát tovább nőtt a közép-és munkásosztály jelenléte a tengerparton, de egyéb változások is végbe mentek. Ezek közül az egyik legfontosabb a fürdőruha kialakulása volt, pontosabban annak módosulása korábbi elődjétől, a „bodysuit”-tól, ami még viszonylag sokat takart. Ahogy a napozás és a barna bőr divatba jött (korábban ugyebár a barnaság a kinti munkások tulajdonsága volt, és ezáltal a szegénységet szimbolizálta), úgy lett egyre kevesebb a fürdéskor viselt ruha. Igaz, a bikinire még a 20. század első feléig várni kellett.

 

És manapság?

Ahogy a 20. századra a tengerparti nyaralás már nem csupán a tehetősek kiváltsága volt, úgy manapság sem számít kifejezetten nagy luxusnak. A tengerparti nyaralás, mint olyan, egy teljesen szokványos formája lett a vakációnak.

Persze, ma is vannak különbségek aközött, ki hogyan prezentálja magát a parton. Van, aki igénybe veszi a parti kis öltöző bódét, és van, aki egyszerűen lerendezi a ruhacserét a törülköző alatt. Van, aki pólóban fürdik, hogy ne égjen le, vagy csak mert szégyenlősebb típus; és vannak nők, akik bikinifelső nélkül szeretnek napozni. Ma már egyik sem túlságosan feltűnő, mert ez inkább preferencia kérdése, mintsem írott-íratlan szabály.

Szóval ha legközelebb strandra mész, és teljesen természetesnek veszed a félmeztelen testek látványát, esetleg jusson eszedbe a kontraszt, hogy ez egykor mennyire bizarr volt! Hosszú, és nem teljesen konfliktusmentes út vezetett idáig.

 

 

Ezek fényében pedig azt is érdemes átgondolni, hogy hol a határ, amikor két különböző kultúra találkozik egy „semleges” terepen, azaz a tengerparton: emlékszünk, amikor tele voltak azzal a hírek, hogy Nizzában a francia rendőrök le akarták vetetni egy muszlim nővel a burkinit (teljes testet fedő fürdőruhát), amiben fürdött?...

 

Ha mélyebben érdekel a téma, ajánlom a következőket: Alan Brodie és Pedro Alexander Martins cikkei a Journal of Tourism History lapban, valamint Jan Hein Furnée és John K. Walton cikkei a 19. századi szabadidős kultúra változásáról.