Hogyan tájékozódom én, a térképek ellensége

2019-01-23 16:44

Imádom az atlaszokat. Sokféle atlaszom van, földrajzi, történelmi, kicsi, nagy. A topográfia a mániám. De mire megyek vele, ha utálom a térképeket? A részletes várostérképeket, egész pontosan.

Nem sokra megyek azzal, hogy tudom hol van Brunei, ha nem tudom, merre kell elindulnom egy adott kereszteződésben.

Egyszerűen nem megy az, hogy ránézek a térképre, gyorsan beazonosítom magam, és rájövök, innentől mi-merre-hány óra. Talán hiányzik az a térbeli gondolkodásom, vagy nem is tudom micsodám. Ha már elindulok, és tudom, hogy jó irányba megyek, akkor persze segít a térkép, tudom értelmezni és követni. De amíg elindulok… Értem én, hogy itt van az x és az y utca, de én itt és most balra vagy jobbra induljak el?

Ez a kis nehézség azonban nem szokta kedvemet szegni. Azért mindig megoldom a tájékozódást. Valahogy így:

 

Követem a táblákat

Amikor olyan városban vagyok, ahol a központban irányítótáblákat helyeztek ki, akkor egyszerűen csak azokat követem. Bombabiztos módszer. Igaz, volt egyszer-kétszer, hogy toporogtam egy kicsit, hogy ez a tábla most jobbra mutat ugyan, de jobbra két utca is indul, akkor ez most vajon melyik jobbrát mutatja? Nem mondom, néha lehetne egy csöppet egyértelműbb egy-egy tábla elhelyezése, de alapvetően nincs velük gond. Eddig kivétel nélkül mindig egyenesen odajutottam velük, ahova akartam, legyen az egy utca vagy egy látványosság. 

 

Eléggé egyértelmű

 

Google maps, papíron, saját jelrendszerrel

Ilyen csak egyszer-kétszer volt, még az őskorban, de bizony megtörtént. A mobilnetem akkoriban nem működött, tehát a helyszínen nem tudtam volna az internet szíves segítségét kérni. Ezért még az út előtt fogtam magam és kinyomtattam két-három oldalt, amin a releváns központi rész volt kinagyítva. Ezt a saját kis jegyzeteim és firkáim egészítették ki; kijelöltem a prominens részeket és nyilazgattam egy picit. Nem mondom, hogy nagyon eredményes, de mivel előre már az interneten memorizáltam a főbb irányvonalakat, így amikor a helyszínen előkaptam a papírt, már könnyebben ment a dolog.

 

Google maps, telefonon

Végre csatlakoztam a modern korhoz: van mobilnetem és már nem felejtem el bekapcsolni a „Location” funkciót sem, így tudom élesben is használni a Google mapset a telefonomról. De nem ám magában a térképét nézegetem, mert pont az az, ami nem segít; rendesen beindítom, hogy útvonaltervezés, hogy a gép mondja be nekem gyakran és szájbarágósan, hogy „In 50 metres, turn right”. Itt is csak az elindulás macerás egy picit, de amint összehangolódom a műholddal, figyelem a helyet magam körül, nézem a térképet ÉS beszél hozzám a cucc, így azért összehozzuk a dolgot. (A kedvencem, amikor elindítom a google mapset, és első intrukciója, hogy "Induljon el északnyugat felé." Kösz. Mi vagyok én, Columbus?)

 

Egyik igen, másik nem

 

Memória

Ha a tájékozódási képességem nem is az igazi, a memóriám kiváló. Volt, hogy még otthon beütöttem az útvonaltervezőt, aztán végig is követtem abban az üzemmódban, amikor a kisemberre rákattintok és rendesen látom az utcaképet. Így még az üzletek kinézetét is meg tudtam jegyezni és viszonyítási pontnak használni. Egyszerűen bemagoltam az utat. Stréber megoldás, lehet, de megvan annak a helye, amikor jólesik spontánnak lenni és eltévedni, és megvan annak is a helye, amikor nem engedhetem meg magamnak a szédelgést, mert mondjuk időpontra kell mennem egy tök új helyre. Aztán ha már elértem a célt, táblákkal vagy Google mapsszel vagy akárhogyan, utána visszafele már semmilyen segédeszközre nincs szükségem. A legkülönfélébb és legidiótább támpontokat jegyzem meg, de annál hatásosabb a dolog.

 

Ha már minden kötél szakad: kérdezősködöm

A kiindulási pontom mindig az, hogy megoldok mindent magamtól, úgyhogy introvertált révén a kérdezősködés csakis B terv. Azonban ha egyedül nem megy, nincs mese, interakció kell. Próbálom megválogatni, kihez lépek oda; lehetőleg úgy nézzen ki, mint aki helyi, és mint aki nem fogja leharapni a fejem. Persze volt már, hogy nagyon elegem volt a tévelygésből, ezért szelektálás nélkül boldog-boldogtalant megkérdeztem. A sors humora, hogy ilyen esetben 5-ből 4 személy a, külföldi és nem beszéli a nyelvet, vagy b, nem helyi és azért nem tudja az irányokat. (Vagy c, helyi, de úgy sem tudja. A lehetőségek végtelenek.) A másik necces aspektus a kérdezősködésnél, hogy magyarázni is tudni kell. Lehet, hogy az illető tudja, mit keresek, de ha nem egyértelműen vagy lényegretörően magyarázza el, akkor megette a fene. Aztán eljön az a pont, amikor már nincs képem harmadszorra is elismételtetni vele; bólogatok és megköszönöm a segítséget, aztán folytatom a tévelygést.

 

Szóval konklúzióm sorstársaknak, hogy nem vagyunk reménytelen esetek! Fel a fejjel, mert így nemcsak kalandosabb az utunk, de amikor odaérünk a célhoz, még büszkének is érezhetjük magunkat!