A lakatlansziget-pakolási szindrómáról, és arról, hogyan gyógyultam ki belőle

2019-01-28 22:11

2014 előtt ritkábban utaztam külföldre, nagyjából évente kétszer-háromszor, és legtöbbször családdal, tehát nem mindig mindent nekem kellett cipelni. Arra is volt megoldás, hogy ami hozzám nem fért be, azt alattomosan becsúsztathattam a másik táskájába. Ezek voltak a szép idők. Aztán 2014-től kezdve hirtelen egyedül kellett utaznom és költözködnöm, sokszor és sokat, és ezzel egy újfajta frusztráció lépett az életembe: az, hogy hogyan is pakoljak be úgy, hogy minden beférjen, és hogy amit éppen keresek, az ne legalul legyen.

Ez egy darabig a lehetetlennel volt határos.

 

A krónikus „lakatlanszigetre-megyek” szindróma

A fő probléma abban gyökerezett, hogy valahányszor utazás előtt álltam, valamiért mindig úgy tekintettem rá, mintha egy lakatlan szigetre készülődnék. Mindent be akartam rakni, mivel teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ahová megyek, ott is van civilizáció. Szóval ha itthon marad egy dezodor, nem dől össze a világ: majd ott elmegyek a boltba és veszek egyet. Ez logikus. Ugye? Nekem nem volt az. Akárhova készültem, mindig úgy pakoltam, mintha az végleges és visszafordíthatatlan lenne: amit most berakok, az fog ott rendelkezésemre állni, se több, se kevesebb –  a pakolt tárgyak utólagos módosítására és bővítésére nem lesz lehetőség. Mindennel kapcsolatban az volt az automatikus hozzáállásom, hogy „lehet, hogy szükség lesz rá”, és valóban, van rá körülbelül 0,0001 % esély, hogy kelleni fog a naptej ősszel Angliában, de azért lássuk be, nem kifejezetten prioritás. Miért olyan nehéz minden egyes alkalommal felfognom ezt?

A lényeg, hogy nekem külön erőfeszítés volt mindig emlékeztetni magamat, hogy nem lehet és nem is kell mindig mindent magammal vinni.

Azt nem nehéz kitalálni, mi áll a jelenség hátterében. Úgy általánosságban fontos számomra a felkészültség, és ezért van az, hogy ha mindennel felvértezve utazom, akkor azt gondolom, nem érhet majd kellemetlen meglepetés. Szerintem ez a reakció bizonyos szintig teljesen rendben is van; kell a biztonságérzet illúziója. Ugyanakkor idővel kezdtem rájönni, hogy ez a hozzáállás több frusztrációt okoz, mint amennyi előnye van.

 

Hogyan másztam ki belőle?

Sajnos nem úgy, hogy egyszerűen tudatosítottam magamban, hogy ez a pakolási módszer hülyeség és csak magamnak nehezítem meg a dolgokat. Nem, hanem kellettek a kellemetlen tapasztalások a gyakorlatban, mert csak ezek tudták beleverni a fejembe, hogy muszáj változtatnom.

Hányszor, de hányszor volt, hogy elszakadt a válltáskám pántja (az egyik vagy az összes), ezért féloldalasan kellett cipekednem úgy, hogy majd megszakadtam. Olyan is többször történt, hogy a nagybőröndömnek kitört a kereke (az egyik vagy az összes), ezért a totál leizzadásig kellett össze-vissza rángatnom és tuszakolnom, hogy egyáltalán megmozduljon pár centit valamelyik irányba. Aztán olyan is akadt, hogy a repülőre felvihető kisbőröndömet tömtem meg úgy, hogy alig bírtam megmozdítani, ezért szégyenszemre segítséget kellett kérnem a stewardesstől. Férfi volt és segítőkész, de ő is alig bírta felemelni, ezért először félig viccesen közölte, hogy „a végén még beégek itt miattad”, aztán miután nagy nehezen feltette, megkérdezte, hogy „ebben vasak vannak”? Mondtam neki, hogy az nem, de minden más igen. Gáz volt, na.

Olyan is előfordult, hogy már kiértem a reptérre, amikor szembesültem vele, hogy bár olyan létfontosságú dolgokat bepakoltam, mint a plüss egerem és fültisztító pálcikák, de a mobiltelefonomat otthon hagytam. Ismétlem, ez a reptéren derült ki…

Szóval számtalan ilyen cikis és hátfájós helyzet kellett ahhoz, hogy végre azt mondjam, elég. Meg kell tanulnom szelektálni.

 

A praktikus pakolás, avagy a tetris-játszma előnyei

Ismerjük a tetrist, ugye? A játékot, amiben úgy kell elhelyezni azokat a színes darabkákat, hogy azok szépen illeszkedjenek egymáshoz. Nos, idővel rátértem erre a típusú pakolásra. Miután véres verejtékkel kiválogattam, mi az, ami tényleg fontos (például mobiltelefon) és mi az, ami nem annyira, vagy legalábbis később is beszerezhető (például fülpálcika), már csak az volt hátra, hogy szépen, logikusan bepakoljam őket. Ez eleinte inkább stressz volt, mintsem szórakozás, de idővel elkezdtem élvezni. Igazi stratégiai játék, hogy mit tegyek alulra, fölülre, mit csúsztassak be oldalra, melyik kis zugnak van olyan formája, ahova pontosan illeszkedik az adott tárgy? Az efféle rendezett pakolásnak ugyanúgy van egyfajta terápiás hatása, mint amikor mondjuk szín szerint rendezem a filctollaimat. Éljen a szervezettség! Arról nem is beszélve, hogy így nem kell megint azt a kellemetlen szitut átélnem, mint amikor a laptopomat idióta módon legalulra raktam a kisbőröndben a reptéren. Úgy kellett sietve előhalásznom, hogy közben a biztonsági ellenőr vagy csomagvizsgáló vagy hogy is hívják szúrós szemekkel bámult, közben mögöttem toporgott a kígyózó sor, a táskám jelentős tartalma pedig kiszóródott a nagy kapkodásban.

Nem, ilyen már sosem fordul elő.

 

Néha azért akadnak még bakik…

… de már sokkal rugalmasabban megoldom őket. Ilyen volt például amikor egyszer megint volt egy kis visszaesésem és finoman szólva túlpakoltam magam a reptéren. Megoldás? Kivettem egy bővebb nadrágot, egy vastag pulcsit, plusz egy nagy sálat, és felkaptam a már meglévő ruháimra. Lehet, hogy úgy néztem ki, mint egy hóember, de van az a pont, amikor már a legkevésbé sem érdekel, hogy hogyan nézek ki, vagy hogy mit gondolnak rólam. Ezeket az extra pulcsikat, kabátokat és sálakat úgyis bele kell tenni a tálcába, amíg átmegyek az ellenőrző kapun, de legalább addig sem a szétszakadással fenyegető, százkilós táskámban foglalják a helyet.

A másik probléma, hogy néha átesem a ló túloldalára. Az évek alatt eléggé belefásultam a gyakori be- és kipakolásba, abba, hogy néha konkrétan bőröndből éltem, és egész egyszerűen ellustultam. Egyre gyakrabban történt az, hogy csak bedobáltam a legfontosabb dolgokat, mondván „majd ott beszerzem a többit”. Aztán amikor több alapvető kellék is hiányzott kipakoláskor, bosszús voltam, hogy most még a boltba kell rohangálnom, és megfogadtam, hogy legközelebb MINDENT magammal viszek. Körvonalazódik a probléma, ugye? Ördögi kör ez. Viszont függetlenül ettől – hogy néha a két véglet között ingadozom – szerintem sokat fejlődtem, mert tényleg egyre többször mutatom a spontaneitás és rugalmasság tüneteit.

Tényleg, most hogy belegondolok, a pakolási szokásainkat átgondolva sok mindent megtudhatunk a személyiségünkről!

(De ha mást nem is, azt megtanultam, hogy mi az, amit mindig magamnál kell hordanom a saját mentális nyugalmam érdekében: antibakteriális kézfertőtlenítőt és orrcseppet. A náthától jobban félek, mint a pestistől, az pedig, ha nem tudok kezet mosni valahol, tönkrevágja a hangulatomat az egész napra.)

 

És Te hogyan pakolsz?